Elhunyt Dr. Altmayer Pál (1941-2020), aki pályáját a Szegedi Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján kezdte, majd több mint 20 éven át a makói Diósszilágyi Sámuel Kórház-Rendelőintézet Szülészeti és Nőgyógyászati Osztályát vezette nyugdíjba vonulásáig. Munkásságát önkéntes segítőként a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán fejezte be.
„Egy temetés kicsit olyan, mint maga a halál. Lehetnek kívánságaid, terveid, amit csak akarsz, de amikor eljön a napja, semmi beleszólásod nincs a dologba.”
(Gayle Forman)
Ismét elment egy kiváló ember, kiváló szeretett kollega, barát.
Elhunyt Dr. Altmayer Pál, utóbbi időben ahogy emlegették Pali bácsi. Annak az intézménynek a jelenlegi vezetőjeként írom nekrológját, ahol pályája, szakmai pályafutása kezdődött, és ahol pályáját befejezte. Szívesen láttunk, mint önkéntes segítőt, hiszen az Ő tapasztalata, szakmai alázata mindenki számára példa lehet. Onnan indult, ahol én később vezető lehettem.
Dr. Altmayer Pál 1941.január 15-én született. 1960-1966 között a Szegedi Orvostudományi Egyetemre járt, majd 1966 októberében az egyetem elvégzését követően, fiatalon a Szegedi Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájára került, egyidőben Herczeg Jánossal. Kisebb kerülővel került a Klinikára, hiszen egy évet bányászként dolgozott. Felvételi nélkül mehetett volna földrajz szakra, miután országos versenyt nyert, azonban Őt a betegek gyógyítása, a szülészet vonzotta. Szontágh Professzor Úr Klinikájára került, mely abban az időben és még most, ennyi év távlatából is nagy fegyverténynek számít. Itt szerezte első tapasztalatait imádott szakmájáról, hivatásáról, a betegek ellátásáról, arról, hogy mekkora öröm egy új élet születésénél segédkezni.
Szülész-nőgyógyász szakvizsgát tett, ezt követően egyetemi tanársegédként, adjunktusként dolgozott a klinikán. Tanítómestereitől, kiváltképp Szontágh és Sas Professzoroktól, akikre mindig tisztelettel emlékezett, sajátította el azt az európai szemléletet, mely egyaránt hangsúlyt fektetett a naprakész tudásra és a beteggel való megfelelő kommunikációra. Szakvizsgát tett szülészet-nőgyógyászat mellett aneszteziológiából, és jártasságot szerzett az onkológiai betegek ellátása, valamint az egészségügyi szervezés terén is.
1983. februártól 2004. júniusáig, több mint 20 éven át a makói Diósszilágyi Sámuel Szülészeti és Nőgyógyászati Osztályát vezette nyugdíjba vonulásáig. Soha nem bánta meg, hogy a klinikáról Makóra ment. Osztályvezető főorvosként aktívan részt vett az orvostanhallgatók oktatásában. Az osztály tudományos munkásságába mindig bevonta munkatársait és támogatta egyéni érdeklődéseiket. Osztályvezetői tevékenysége alatt csökkent a terhesség megszakítások száma a területen, kiterjesztette a szűrővizsgálatokat a környező falvakba is. Aktív tagja volt a Magyar Nőorvos Társaságnak valamint a Magyar Nőorvos Társaság Dél-magyarországi Szakcsoport vezetőségének. Soha nem szakadt el az anyaintézménytől, szoros kapcsolatot ápolt az „Alma Materrel” a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikával. 2003-ban „Pro Sanitate” kitüntetésben részesült. Nyugdíjba vonulása után úgy alakult, hogy a pályakezdésnél is egy startvonalról induló Herczeg János által vezetett kórházi osztályon dolgozhatott. Nem tudott elszakadni a szakmától, hiszen ez egy életre szóló hivatás. Később az integráció és szerkezeti átalakítások miatt a pályája kiinduló állomására a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára jött vissza. Jó volt látni az osztályokon, a klinika szülőszobáján, műtőjében. Még 2019-ben is rendszeresen láttuk, 2018-ban szülést is vezetett.
Tudtuk, hogy beteg. Betegségével azonban küzdött, mint élete során a betegek gyógyulásáért, az újszülöttek világra segítéséért is tette. Sajnos a mostani küzdelemben alulmaradt. Elfogyott ereje, ebben a harcban már nem tudott nyerni.
Mi pedig innen figyelünk. Figyelünk és tudjuk, jó helyen van.
Remélte, mi is reméltük, hogy visszajön abba a közösségbe, ami a második családját jelentette. Emlékszem többször felhívott, jelezvén azt, hogy lassan gyógyul, de jön vissza, számítsunk rá. Számítottunk, vártuk vissza.
Tudtuk, hogy a harc véges, kimenetele nem kérdéses, mégis bíztunk, ezt a harcot megnyeri, azonban nagyon váratlanul, megdöbbenéssel ért bennünket a hír: örökre elment.
Még mindig várunk, de talán egy más helyszínen találkozunk, most új klinikán segít az általa szeretett, tisztelt betegein.
„Nem a halál szörnyű, hanem a temetés. A halál nem szerencsétlenség. Csak szomorúság azoknak, akik a Földön maradtak még s egy kedves valakijöktől látatlan időre el kell búcsúzniok.”
(Gárdonyi Géza)
Nyugodjék békében.
Dr. Németh Gábor
tanszékvezető egyetemi tanár
